Gabor Horvath

Az elhízás központi szerepet játszik az obstruktív alvási apnoe patomechanizmusában, és szoros összefüggést mutat az alvás alatt jelentkező légzészavar súlyosságával. Az elhízott páciensek testsúlycsökkenése bizonyítottan mérsékli az apnoe-hypopnoe indexet (AHI), javítja az alvásstruktúrát, és csökkenti a kardiometabolikus kockázatot. A hagyományos, szakmaspecifikus betegellátási gyakorlat azonban nem kezeli integrált módon az alvás- és az anyagcserezavarokat, és a pozitív légúti nyomású (PAP-) kezelés mellett a súlymenedzsment gyakran kisebb figyelmet kap az obstruktív alvási apnoe ellátásában. Mivel az inkretinalapú terápiák – különösen a glükagonszerű peptid-1 (GLP1) és a kettős GLP1/glükózdependens insulinotrop polipeptid (GIP) receptor agonisták – ígéretes eredményeket mutattak az elhízás kezelésében, ezek a gyógyszerek fokozott érdeklődést váltottak ki az obstruktív alvási apnoe terápiájával kapcsolatban is. Randomizált klinikai vizsgálatokra alapuló, szakirodalmi elemzésünk rámutat, hogy a GLP1/GIP receptor agonista terápia a testsúlycsökkentés mellett az alvás alatti légzészavart is mérsékli obstruktív alvási apnoéban, amit az AHI csökkenése jelez. További kedvező szempont, hogy a testsúlycsökkentés az obstruktív alvási apnoe súlyosságának mérséklése mellett az elhízott páciensek kardiometabolikus kockázatát is csökkentheti. Mindezek alapján a GLP1/GIP agonista gyógyszeres kezelés és a PAP-terápia kombinált alkalmazása új, komplex és hatékony terápiás megközelítést jelenthet az obstruktív alvási apnoe kezelésében. Mivel az elhízás kezelése számos testi, lelki és életmódbeli tényező együttes figyelembevételét is igényli, a multidiszciplináris alvás-anyagcsere program sikerében fontos az érintett szakemberek (tüdőgyógyász, belgyógyász, dietetikus, pszichológus és gyógytornász) összehangolt részvétele és feladataik egyértelmű meghatározása. További vizsgálatok szükségesek a komplex alvás-anyagcsere programok hatékonyságának és az elérhető klinikai előnyöknek a pontos megítélésére. Orv Hetil. 2026; 167(26): 1011–1017.

Bevezetés: A SARS-CoV-2-variánsok által a tüskefehérjében és más régiókban hordozott mutációk befolyásolják a COVID−19 klinikai megjelenését. Kevéssé ismert azonban a SARS-CoV-2-variánsok jelentősége az akut betegséget követő 4 héten túl fennmaradó, poszt-COVID−19-komplikációk tekintetében. Célkitűzés: Kutatásunk célja az eltérő SARS-CoV-2-variánsok által előidézett poszt-COVID−19-tünetek és alvás-ébrenlét zavarok elemzése volt. Módszer: Retrospektív vizsgálatunkban a COVID−19 magyarországi harmadik (2021. február−július; B.1.1.7, alfa variáns, n = 88), negyedik (2021. augusztus−december; B.1.617.2, delta variáns, n = 60) és ötödik (2022. január−június; B.1.1.529, omikron variáns, n = 41) epidemiológiai hullámában SARS-CoV-2-fertőzésen átesett, a fertőzés elmúlta után >4 héttel a Semmelweis Egyetem Pulmonológiai Klinikájának ellátásán megjelenő és poszt-COVID−19-tüneteket mutató páciensek klinikai adatait elemeztük. Az alvás-ébrenlét zavarok értékelése a Pittsburgh Alvásminőségi Index (PSQI) kérdőív alapján történt. Az alvásminőséget PSQI-pontszám >5 esetén tekintettük nem megfelelőnek. Eredmények: A fáradtság a leggyakoribb poszt-COVID−19-tünet az alfa, a delta és az omikron variánsnál egyaránt (61,7−64,8−65,9%). Az időrendben egymást követő hullámok kapcsán a nehézlégzés gyakorisága csökken, míg a köhögés és a szívdobogásérzés előfordulása növekedik. A PSQI-pontszám alapján megfelelő és nem megfelelő alvásminőségű alcsoportokat összevetve a fáradtság szignifikánsan gyakoribb a nem megfelelő alvásminőségű alcsoportban az alfa és a delta variáns esetén, az alvásminőségtől függetlenül gyakori (≥60%) az omikron variáns esetén, míg a köhögés és a nehézlégzés a nem megfelelő alvásminőségű alcsoportban gyakoribb mindhárom variáns esetén. A szapora szívverés előfordulása az alfa variáns esetén alacsony (Következtetés: Vizsgálatunk igazolja a poszt-COVID−19-tünetek és az alvás-ébrenlét zavarok vírusvariáns-függő heterogenitását. A poszt-COVID−19-szövődményekkel való összefüggések megismerése segíthet feltárni a SARS-CoV-2 genetikai változásainak jelentőségét. Orv Hetil. 2025; 166(21): 817–825.

Background: Post-COVID condition (PCC) is characterized by persisting symptoms after the resolution of acute COVID-19. Remdesivir (RDV), a broad-spectrum antiviral drug, has been widely used in patients hospitalized with COVID-19 requiring oxygen therapy. We aimed to evaluate the effects of RDV on PCC by assessing patient-reported and functional outcomes. Methods: We used the data from a single-center registry, including formerly hospitalized post-COVID patients (N = 293). Propensity score matching (PSM) was used (16 criteria, 1:1 ratio) to obtain two comparable groups: those who received standard-of-care (SOC, N = 94) and those treated with RDV in addition to SOC (SOC + RDV, N = 94). Primary outcomes were asymptomatic status and at least 50% symptom score reduction at post-COVID follow-up. Secondary outcomes included results of pulmonary function (PF) tests, 6-minute walk test (6MWT), and quality-of-life (QoL) questionnaires. Results: After PSM, baseline patient characteristics showed no significant differences between the two groups. Most patients were still symptomatic (60% vs. 66%). In the SOC + RDV group, the use of oxygen supplementation (94 vs. 80%, p = 0.005) and steroids (97 vs. 88%, p = 0.027) during infection were higher, while patients presented at their post-COVID visits earlier (median 68 vs. 97 days, p = 0.003). Complete or at least 50% symptom resolution were reported at a significantly earlier stage after infection in the SOC + RDV group compared to the SOC group (multivariable-adjusted HR = 2.28, 95% CI = 1.33–3.92, p = 0.003; and HR = 2.08, 95% CI = 1.43–3.02, p < 0.001; respectively). In the SOC + RDV group, fewer patients experienced sleep disturbances at PCC, and sleep-related questionnaires (Pittsburg Sleep Quality Index, PSQI) results showed significantly better sleep quality (14 vs. 27% and 5.9 vs. 7.7 points, respectively). There were no notable differences in results of PF tests, 6MWT, and other QoL questionnaires. Conclusion: In this propensity score matched cohort, the use of RDV was associated with earlier patient reported symptom resolution during the PCC period, while there were no notable differences in functional outcomes. Our results indicate a possible beneficial effect of RDV in terms of faster symptom resolution after COVID19 infection. Graphical

Patients with long COVID-19 symptoms can experience negative sleep effects, such as insomnia, disrupted sleep, abnormal sleep-wake cycle and poor sleep quality. To explore factors responsible for sleep dysfunction, we examined sleep quality and its relations to symptoms, pulmonary function and functional capacity in these patients. Our retrospective study included 159 patients who visited the post-COVID-19 clinic of the Department of Pulmonology, Semmelweis University in the period from March 2021 to August 2021. Our analysis revealed that fatigue, dyspnoea and sleep dysfunction were the most common symptoms in long COVID-19 patients. Sleep quality measurement using the Pittsburgh Sleep Quality Index (PSQI) showed that 62% of patients had poor sleep quality (PSQI global score > 5). Poor sleepers were characterized by a delayed sleep period, difficulty falling asleep, and a shorter sleep time. Mean values of pulmonary function, lung diffusion capacity and 6-minute walking test (6MWT) functional capacity parameters showed no significant differences between the groups of good and poor sleepers. However, inspiratory and expiratory muscle strength (measured by maximal inspiratory and expiratory pressure, respectively) was lower (6.9±0.4 kPa vs. 8.1±0.4 kPa, 8.1±0.3 kPa vs. 9.1±0.4 kPa; p-1 vs. 29.5±3.1 min^-1; p<0.05) in poor than good sleepers. Our data suggest that persistent respiratory symptoms and impaired functional parameters have a role in sleep dysfunction in long COVID-19 patients. Pulmonary rehabilitation, thus, may also improve sleep quality in these patients.

Acute infections with SARS-CoV-2 variants of concerns (VOCs) differ in clinical presentation. Discrepancies in their long-term sequelae, commonly referred to as long COVID, however, remain to be explored. We retrospectively analyzed data of 287 patients presented at the post-COVID care of the Pulmonology Department, Semmelweis University, Budapest, Hungary, and infected with SARS-CoV-2 during a period of 3 major epidemic waves in Hungary (February–July 2021, VOC: B.1.1.7, Alpha, N = 135; August–December 2021, VOC: B.1.617.2, Delta, N = 89; and January–June 2022, VOC: B.1.1.529, Omicron; N = 63), > 4 weeks after acute COVID-19. Overall, the ratio of long COVID symptomatic (LC) and asymptomatic (NS) patients was 2:1. Self-reported questionnaires on fatigue (Fatigue Severity Scale, FSS), sleepiness (Epworth Sleepiness Scale, ESS) and sleep quality (Pittsburgh Sleep Quality Index, PSQI) showed higher scores for LC (4.79 ± 0.12, 7.45 ± 0.33 and 7.46 ± 0.27, respectively) than NS patients (2.85 ± 0.16, 5.23 ± 0.32 and 4.26 ± 0.29, respectively; p < 0.05 for all vs. LC). By comparing data of the three waves, mean FSS and PSQI scores of LC patients, but not ESS scores, exceeded the normal range in all, with no significant inter-wave differences. Considering FSS ≥ 4 and PSQI > 5 cutoff values, LC patients commonly exhibited problematic fatigue (≥ 70%) and poor sleep quality (> 60%) in all three waves. Comparative analysis of PSQI component scores of LC patients identified no significant differences between the three waves. Our findings highlight the importance of concerted efforts to manage both fatigue and sleep disturbances in long COVID patient care. This multifaceted approach should be followed in all cases infected with either VOCs of SARS-CoV-2.

In vitro and animal experiments have shown that the transport and signaling of β2-adrenergic agonists are pH-sensitive. Inhaled albuterol, a hydrophilic β2-adrenergic agonist, is widely used for the treatment of obstructive airway diseases. Acute exacerbations of obstructive airway diseases can be associated with changes in ventilation leading to either respiratory acidosis or alkalosis thereby affecting albuterol responsiveness in the airway. The purpose of this study was to determine if airway pH has an effect on albuterol-induced vasodilation in the airway. Ten healthy volunteers performed the following respiratory maneuvers: quiet breathing, hypocapnic hyperventilation, hypercapnic hyperventilation, and eucapnic hyperventilation (to dissociate the effect of pH from the effect of ventilation). During these breathing maneuvers, exhaled breath condensate (EBC) pH and airway blood flow response to inhaled albuterol (ΔQ̇aw) were assessed. Mean ± SE EBC pH (units) and ΔQ̇aw (μl.min-1.mL-1) were 6.4 ± 0.1 and 16.8 ± 1.9 during quiet breathing, 6.3 ± 0.1 and 14.5 ± 2.4 during eucapnic hyperventilation, 6.6 ± 0.2 and -0.2 ± 1.8 during hypocapnic hyperventilation (p = 0.02 and <0.01 vs. quiet breathing), and 5.9 ± 0.1 and 2.0 ± 1.5 during hypercapnic hyperventilation (p = 0.02 and <0.02 vs quiet breathing). Albuterol responsiveness in the airway as assessed by ΔQ̇aw is pH sensitive. The breathing maneuver associated with decreased and increased EBC pH both resulted in a decreased responsiveness independent of the level of ventilation. These findings suggest an attenuated response to hydrophilic β2-adrenergic agonists during airway disease exacerbations associated with changes in pH. Registered at clinicaltrials.gov: NCT01216748 .